A háború eredete a nemesség (kazoku) és a fiatal szamurájok körében terjedő elégedetlenség, Japán kényszerű megnyitása és a bakumacu megszűnése elleni tiltakozás, amely fegyveres konfliktusba torkollott. Egyes déli szamurájok szövetsége, melyben a Csósú, a Szacuma és a Tosza birtok tömörült, és udvari tisztségviselők irányításuk alá vonták a császári udvart és jelentős befolyást értek el a császárnál is. Tokugava Josinobu, a regnáló sógun felismerve a hiábavaló és tarthatatlan helyzetet, lemondott politikai hatalmáról a császár javára. Josinobu azt remélte, hogy ezzel megőrzi a Tokugava-házat és lehetőséget teremt a későbbi kormányzatban történő szerepvállalásra.
Azonban a császári erők mozgósítása, az Edobeli partizánlázadások, valamint egy császári rendelet, mely felhatalmazta a Szacumákat és a Csósúkat a Tokugavák hatalmának eltörlésére, arra késztette Josinobut, hogy hadjáratot indítson a kiotói császári negyed ellen. A katonai cselekmények azonban hamarosan számára kedvezőtlen irányba fordultak, egy kisebb számú, de modern tűzfegyverekkel felszerelt császári haderő több ütközetben végül Edo feladására kényszerítette, magát pedig megadta a császári csapatoknak. Azok, akik lojálisak maradtak a Tokugavákhoz, visszahátráltak észak felé Honsúba, majd később Hokkaidóra, ahol megalakították az Ezói Köztársaságot. A hakodatei vereséget követően azonban ez a kis erőspont is elesett, majd a császári hatalom kiterjeszkedett a teljes országra, teljessé téve a Meidzsi-restauráció katonai fejezetét.
Körülbelül 120 000 ember került mozgósításra a háború alatt, akik közül mintegy 3500 halt meg. Végével a győztes császárhű erők elvetették kezdeti célkitűzésüket, az európaiak és amerikaiak országból való kiűzését, helyette a modernizálási politika egy változatát folytatták, a korábban nyugati hatalmakkal megkötött egyenlőtlen szerződések újratárgyalását sürgették. Mivelhogy Szaigó Takamori, a császári politika vezető személyisége továbbra is jelentős befolyást gyakorolt, a Tokugavákhoz lojális politika kegyelmet kapott, így később több korábbi sógunátusi vezető befolyásos pozíciókhoz jutott az új kormányban.
Maga a háború arról tesz tanúbizonyságot, hogy a tizennégy éve elkezdett állammodernizáció még mindig nem haladt a kellő mederben, az egyébként is nagy nyomást gyakorló nyugati hatalmak – főként Nagy-Britannia és Franciaország – komoly zavart keltettek az ország belpolitikájában, mellyel szemben jelentős belső ellenállás állt fel. Az idő múlásával a háborút romantikusabb szemléletbe öltöztették, a Meidzsi-restauráció „véres forradalmaként” emlegették, amely számos áldozatot követelt.
A háború végével nem múlt el nyomtalanul a nemesi elégedetlenkedés. A következő évtizedben, az 1870-es években öt jelentősebb felkelés tört ki – 1874-ben a szagai felkelés, 1876-ban a Sinpúren-, az azuki és a hagi felkelés, 1877-ben pedig a Szacuma-felkelés –, de végül mindet megfékezték a császári csapatok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése