(Szovjet-)Oroszország az első világháborút a vesztesek oldalán volt kénytelen lezárni: mind a háború, mind az azt követő polgárháború és intervenció hatalmas anyagi és emberi áldozatokat okozott, továbbá nagy területek váltak ki birodalomból Európában (köztük Finnország is), amelyeken a győztesek a régi-új országokból egyfajta „cordon sanitaire”-t alakítottak ki a kommunizmus továbbterjedésének megakadályozása végett. Az újdonsült Szovjet-Oroszország így Németországgal együtt diplomáciailag teljesen elszigetelődött.
A két ország a nemzetközi elszigeteltségből az 1922-ben megkötött Rapallói Egyezménnyel lépett ki: ebben felvették egymással a diplomáciai kapcsolatokat, amely után széles körű gazdasági és katonai együttműködés alakult ki a két ország között. Sztálin és a szovjet külpolitika célja már a Rapallói Egyezmény óta egy szorosabb német-szovjet szövetség volt.
A hivatalos szovjet propaganda ellenére (pl. „a proletárdiktatúra” állandó fenyegetettségének hangoztatása) azonban a szovjet vezetés egyáltalán nem adta fel az (orosz) expanzív törekvéseket: vagyis az egykori cári birodalom elvesztett területeinek visszaszerzését (ill. ha lehetséges, akkor még azoknál is többet). Csakhogy ezeket a törekvéseket most már nem a pánszlávizmussal leplezték (mint a cári időkben), hanem a kommunizmus terjesztésével a „dolgozók felszabadítása” érdekében. Sztálin külpolitikai céljaihoz potenciális szövetségesként tekintett a német nemzetiszocialistákra, mivel azok egyik fontos célja is a Párizs környéki békeszerződések megszüntetése volt – az ideológiai különbségek és két országban egymás ellen folyó propaganda ellenére.
Hosszas diplomáciai manőverezés után 1939. augusztus 23-án Ribbentrop német és Molotov szovjet külügyminiszterek egyezményt kötöttek (Molotov–Ribbentrop-paktum), amelyet a szovjet külpolitika hosszú évek munkájával hozott tető alá mint Sztálin egyik régóta dédelgetett nagy tervét, és amelyhez a végső lökést tkp. Hitler Lengyelországgal kapcsolatos terveinek sürgőssége adta (a megegyezést különben a Pravda „békepaktumnak” ill. a „béke eszközének” nevezte).
Ebben – többek között – tisztázták országaik érdekszféráit. Ennek megfelelően szeptember 1-jén a Német Birodalom (hadüzenet nélkül) megtámadta Lengyelországot, amihez valamivel később (szeptember 17-én – hogy a világ ne azonosítsa a Szovjetuniót az agresszióval) és a megfelelő ürüggyel („a Németország által fenyegetett ukránok és fehéroroszok védelmében, akiket a felelőtlen lengyel politika sodort szerencsétlenségbe”) a Szovjetunió is csatlakozott: Lengyelország (Sztálin szavaival: „a Párizs környéki békék e torzszülöttje”) 6 hét alatt összeomlott. A győztesek a hadjárat végét Breszt-Litovszkban közös katonai parádéval ünnepelték meg (erről hallgatott a korabeli szovjet sajtó).
A balti köztársaságok szovjet érdekszférának minősültek, ezért szovjet nyomásra szeptember 27-én Észtország, október 6-án Lettország, 11-én pedig Litvánia írt alá „segítségnyújtási” szerződést a Szovjetunióval, amelyet nem sokkal később ezen országok katonai megszállása követett. Október 2-án Vuorimaa finn követ diplomáciai úton érdeklődött Németországnál és a Szovjetuniónál, hogy mi a szándékuk Finnországgal. Ernst von Weizsäcker német külügyminisztériumi államtitkár informálta, hogy országa nem akar beavatkozni a finn–szovjet kapcsolatokba.
Moszkva Finnország számára október 5-én felajánlotta a „segítségnyújtási” szerződést. Sztálin által a finn kormánymegbízottaknak, Paasikivinek és Tannernek előadott főbb követelések a következők voltak: kisebb területek a karéliai földszorosból, valamint a Finn-öböl bejáratát őrző Hanko-félsziget) és a be nem fagyó Petsamo (Halász-félsziget) kikötőinek, de legalábbis az azok előterében lévő szigetek bérlése katonai támaszpont kialakítása céljából.
Finnországnak mindezért Kelet-Karéliából, a Karéliai ASZSZK területéből kellett volna jóvátételt kapnia. A finn vezetés nem vette komolyan az oroszok azon aggodalmait, melyek szerint a tárgyalásokon követelt területek számukra akkor lennének fontosak ha egy idegen hatalom Finnországon keresztül akarná megtámadni a Szovjetuniót. A finnek ugyanis valóban, és őszintén semlegesek akartak maradni. Katonai szakértőik azt magyarázták, hogy egy partraszállási kísérlet esetén Finnország meg tudja védeni önmagát. Sztálin azonban túl gyengének tartotta a finn hadsereget az ország védelmére: "a nagyhatalom itt fog partra szállni - mondta a kezét a térképen Hankóra téve - s előrenyomulását az önök ellenállásával mit sem törődve fogja folytatni.[4]
A finn kormányt álláspontjának kialakításában az a feltételezés befolyásolta, mely szerint az oroszok végső célja Finnország teljes bekebelezése, s hogy a kért területátadások- s bérlések az ország védelmét sorsdöntően meggyengítenék, továbbá az, hogy a határrendezések után a Szovjetunió további követelésekkel áll majd elő, melyekkel szemben Finnország még védtelenebb lesz. A Szovjetunió érdekeit figyelembe vevő Paasikivi később emlékezett arra, hogy a megalkuvást nem ismerő állásponttal meg kellett mutatni, hogy Finnországtól nem lehet csak úgy, akármit követelni. Csehszlovákia sorsa volt a friss példája annak, hogyha egy kis ország ellenkezés nélkül lemond egy nagyhatalom javára akárcsak a határvidékéről is, akkor a kérdéses nagyhatalom hamarosan elfoglalja az állam egész területét.
Mindemellett, paradox módon, a megalkuvást nem ismerő magatartásnak egy másik mozgatórugója épp az volt, hogy a finnek nem hitték, hogy a Vörös Hadsereg erőszakhoz folyamodik. A politikai vezetés hivatalos álláspontja mellett kiemelkedő fontosságú a lakosság és a pártok oly mérvű kiállása a kormány mögött, amelyre azóta sem volt példa a Finnország történelmében. Ez nem csak a Téli Háború eseményeiben volt döntő jelentőségű, hanem a fiatal finn állam érettségét is jelezte. A skandináv államfőknek a finn-orosz tárgyalásokkal egy időben tartott értekezlete világosan bizonyította, hogy Finnország sehonnan sem remélhet segítséget.
A tárgyalások október 12-én kezdődtek meg, de hetekig egy helyben topogtak, végül november 13-án megszakadtak. Félő volt, hogy az oroszok nagyhatalmi ambíciói nem tűrnek további alkudozásokat, ám a finnek mégis hagyták, hogy félbeszakadjanak a megbeszélések. Mindkét fél általános mozgósítást rendelt el. Finnországban a mozgósítást sikerült még a tárgyalások idején elkezdeni, ezért egy váratlan támadástól megmenekült az ország.
A szovjet politika ezek után más módszerekkel próbálkozott: Sztálin parancsára november 26-án a leningrádi katonai körzet rendezett egy átlátszó provokációt: a „mainilai lövést”, amikor a saját területét vette tűz alá a finn határtól 800 méterre.
A Szovjetunióban beindult a sajtókampány: „Likvidálni az aljas bandát!”. Sztálin hivatalos bocsánatkérésre szólította fel a finn kormányt, amely nem tett eleget a felszólításnak. Ez már oknak elegendő volt az addig érvényben lévő szovjet–finn megnemtámadási szerződés felbontására. A finnek biztosak voltak ártatlanságukban, de az csak irattári kutatásokból derült ki, hogy a lövésekre a belügyminisztérium csapatait Leningrád körzetében felügyelő párttitkár A. Zsdanov adott utasítást. A finn Suomen Kuvalehti újság Dmitrij Volkogonov szovjet vezérezredessel közölt riportjában elhangzik, hogy pusztán ürügyre volt szükség a támadáshoz. Ha nem ez lett volna az ürügy, akkor mást találtak volna ki.
November 29-én már finn határőröket ért támadás és másnap már elkezdődtek a tényleges hadműveletek szovjet részről – szintén hadüzenet nélkül.
A háború
Helsinkit teljesen váratlanul érte a bombatámadás: a légiriadót jelző szirénák és a légvédelmi ütegek csak az első robbanások után szólaltak meg. A légitámadásokhoz a szovjet repülőgépek már – a „segítségnyújtási” szerződések alapján – észtországi repülőterekről is felszálltak. Azonban a szovjet vezetés nemcsak katonai eszközöket vetett be: december 1-jén bejelentették, hogy egy határ menti kisvárosban (Terijoki) megalakult a „Finn Népköztársaság Népi Kormánya”, élén egy 20 éve a Szovjetunióban élő finn kommunistával (Otto Ville Kuusinen) és társaival, akik kiáltványukban (jellegzetes bolsevik szóhasználattal) a „szenvedő finn dolgozókat” akarták megmenteni a „háborús provokátorok bűnös kormányától”, „a sötét reakció bandájától”. Ám a nyilatkozat hatására az összes parlamenti párt és a finn polgárok inkább hazájuk védelmére mozdultak meg, vagyis az „elnyomók és hóhérok rémuralma” (tehát törvényes kormányuk) mellett. A szovjet politika terve az volt, hogy a háború után Finnországot egyesítik a Karéliai ASZSZK-val, és kialakítják belőlük a Karéliai-Finn Szövetséges Köztársaságot.A szovjet hadvezetés öt irányból támadva egy hét alatt akarta lerohanni Finnországot – a német Blitzkrieg mintájára. Annyira biztosak voltak a dolgukban, hogy az északon támadó egységeket külön figyelmeztették a svéd határ tiszteletben tartására. A finnek mind emberben, mind lőszerben, mind nehézfegyverekben hiányt szenvedtek és ritka volt az a finn katona, aki látott egyáltalán harckocsit.
Carl Gustaf Emil von Mannerheim marsall
A svédeknek volt egy rejtjelfejtő irodája, mely rendszeresen megfejtette a szomszédos országok kódját. Ezek közül a német hírszerzéssel kapcsolatos munkájuk fontos volt az Enigmához. A svédek dr. Arne Beurling matematika professzor által megfejtették az oroszok kódját, amit rögtön átadtak a finneknek. Így az 1939. novemberi szovjet támadáskor báró Carl Mannerheim marsall emberei mindig a megfelelő helyen voltak. A kicsiny, 175 ezres finn hadsereg feltartóztatta az egymilliós szovjet haderőt. Stephenson hamis útlevéllel felkereste Mannerheimet. 1940 első hetére finn „síelő kísértetek” (orvlövészek) súlyos veszteségeket okoztak a szovjeteknek. Ezt az tette lehetővé, hogy a marsall élt a hadászati hírszerzés eszközével.
Finnország megtámadásának fő irányai.
A szovjet hadigépezet
A finn hadvezetés már az első hetekben értetlenül csodálkozott a Vörös Hadsereg egyik fő jellemzőjén: a hatalmas ráfordítások és a gyenge eredmények közötti aránytalanságon. A szovjet hadvezetés sem anyaggal, sem emberrel nem takarékoskodott, mégis mind arányban, mind abszolút értékben sokkal nagyobb veszteségeket szenvedett el mindenhol.Az okok egyrészt abból származtak, hogy a hadsereg legtapasztaltabb emberei a sztálini tisztogatásoknak estek áldozatul. A terror méretei elképesztőek voltak a hadseregben: áldozatául esett az ezredparancsnokok fele, csaknem az összes dandárparancsnok, az összes hadtest- és katonai körzetparancsnok. Emiatt a tisztikart zömmel gyors tanfolyamot frissen végzett tapasztalatlan katonák alkották. A Vörös Hadsereget tehát 1937 májusa és 1938 szeptembere között, a második világháborút közvetlenül megelőző években gyakorlatilag lefejezték.
A téli háború vezetője Kliment Jefremovics Vorosilov marsall, akit sikertelensége miatt leváltottak és Szemjon Konsztantyinovics Tyimosenko tábornokot nevezték ki helyére.
A Vörös Hadsereg sikertelenségeinek másik fő oka pedig az volt, hogy nagy volt a befolyásuk a „politikailag megbízható”, de a hadvezetéshez nem sokat értő komisszároknak. Nagyrészt az ő működésüknek, inkompetenciájuknak tudható be például, hogy a körbezárt egységek az utolsó emberig, illetve töltényig harcoltak: a tisztek és közkatonák is inkább öngyilkosok lettek, mintsem hogy megadják magukat – tartva attól, hogy fogságba kerülésüket hozzátartozóikon bosszulják meg. Nyomásukra a szovjet parancsnokok – ha kezdeményezhettek is –, mereven ragaszkodtak az eredeti tervekhez, a megváltozott helyzetekhez nehezen alkalmazkodtak, a kezdeti sikereket nem tudták végigvinni. Nevükhöz fűződnek az úgynevezett „képtelen kezdeményezések”, amikor a katonák például több hullámban tömegtámadást indítottak gépfegyverállások ellen, nem törődve azzal, hogy lemészárolják őket.
Továbbá az egyes fegyvernemek között hiányzott az együttműködés és az összhang.
A Vörös Hadsereg harci eszközökben is súlyos veszteségeket szenvedett. A Téli háborúban a finn haderő mintegy 2000 szovjet harckocsit semmisített meg vagy foglalt el. Mivel a finn hadsereg hiányt szenvedett könnyen mozgatható páncéltörő ágyúkban, ezért gránátokkal és gyújtópalackokkal (Molotov-koktél) ellátott alakulatokat hoztak létre, így a páncélelhárítás nagy személyes bátorságot igényelt.
Bár a Szovjetuniónak sokkal több repülőgépe volt, de egyértelmű légifölényről nem beszélhetünk. Sok gép elavult volt és a pilótákra jellemző volt a rugalmatlan manőverezés a légiharcban és a légvédelem tüzében. Előfordult, hogy egy finn vadászgép egy 9 gépből álló bombázókötelékből néhány perc alatt 6 gépet lelőtt. Előfordult az is, hogy egy szovjet bombázó kisebb géphiba miatt teljes bombarakományával a finn vonalak mögött volt kénytelen leszállni. Egy finn repülőtiszt beült az orosz pilóta helyére, sikerült észrevétlenül csatlakoznia a Suomisalit támadó rajhoz, majd egészen az uchtalai repülőtérig kísérte vissza a szovjet gépeket. Megvárta amíg valamennyi orosz gép leszállt, szétbombázta a repteret az éppen leszállt gépekkel együtt és sértetlenül visszatért övéihez. Összességében a szovjet légierő bevetett gépeinek hozzávetőleg 40%-át veszítette el és a legénység embervesztesége 2-3-szor volt nagyobb, mint amennyit a civil lakosságnak okoztak.
A szovjet közkatonák bátornak, szívósnak és igénytelennek bizonyultak, de képtelennek bármilyen önálló kezdeményezésre. Az egyszerű katonákra jellemző volt egyfajta fatalista alázatosság, ahogy a borzalmakkal szemben viseltettek. Előfordult karácsony felé, hogy sűrű sorokban, sőt egymás kezét fogva és énekelve masíroztak a finn aknamezők, állások felé, nem törődve a robbanásokkal és a védők célzott lövéseivel.Nehézkesen mozgott a szovjet gyalogság az erdőkben: sokan estek áldozatul a sítalpon támadó, hószínű ruhát viselő finn katonáknak („fehér halál”). A szovjet katonák sem síelni nem tudtak, sem fehér ruhát nem viseltek. Sok, még megmenthető szovjet sebesült halt fagyhalált, az elégtelen egészségügyi ellátás és a szokatlan hideg (a hőmérséklet elérte a –40 °C-ot is) miatt.
A veszteségeket illetően rendkívül eltérő számok ismertek. Az elesettek számát illetően 48 000 az a szám amelyet a szovjet hivatalos források közvetlenül a háború után hoztak nyilvánosságra és 270 000 a Nyikita Hruscsov idején végzett történelmi kutatás által rögzített szám. Más becslések szerint ennél is több lehetett az áldozatok száma. Szentimentális finn veteránok gyakran hangoztatták, hogy minden egyes finn katona haláláért 10 szovjet katona életével kellett a Vörös Hadseregnek fizetnie. Finnország embervesztesége hivatalos adatok szerint 22 830 fő volt.
Erdeős László őrnagy 1942-es adatai szerint az oroszok becsült vesztesége 700 000 fő, ebből 300 000 halott, anyagi veszteségeik körülbelül 1 000 repülőgép és 2 000 harckocsi. A finnek vesztesége 27 000 halott, 40 000 sebesült, 62 repülőgép és 20 harckocsi.
A Mannerheim-vonal
Finnország fő védvonala a Téli háborúban: a Mannerheim-vonal.
Nemzetközi visszhangok, önkéntesek
A világ közvéleménye a kezdetektől mélyen együttérzett a finn néppel, amely azonban minden felé irányuló rokonszenv ellenére gyakorlatilag magára maradt. A nyugati-európai demokráciák nem tervezték, hogy reguláris csapatokat küldenek Finnország megsegítésére: ennek oka lehetett pusztán a passzivitás vagy a hitleri Németországtól való félelem (ezek voltak a „Furcsa háború” hónapjai, ami azt jelentette, hogy bár Nagy-Britannia és Franciaország a Lengyelországgal kötött szerződésük szerint hadat üzent ugyan Németországnak, ám ennek ellenére nem indítottak tényleges harci cselekményeket ellene).
Finn katonák a Téli háborúból.
Nagy-Britannia és Franciaország végül szervezett gyorsan egy 50 000 fős expedíciós hadsereget, amelyet Észak-Norvégiából vetettek volna be (egyesek szerint csak az észak-svédországi vasércbányák védelmében). De egyrészt ennek bevetése (politikai okokból) vontatottan haladt, másrészt pedig a finn vezetés sem akarta, hogy országuk – Spanyolországhoz hasonlóan – a nagyhatalmak küzdőtere legyen. Önkéntesek azonban érkeztek Finnországba viszonylag nagy számban.
Olaszországból kb. 5000 önkéntes ment volna a finnek segítségére, de a hatóságok nem adtak útlevelet nekik (bár Mussolini személy szerint nagy rokonszenvvel viseltetett a finnek iránt).
Ellentmondásos volt a skandináv országok viselkedése is: bár önkéntesekkel és hadianyaggal támogatták a finneket, nyíltan nem álltak ki mellettük. A Népszövetségben is tartózkodtak, amikor az a Szovjetuniót agresszornak nyilvánította és a kizárásáról döntött. Ezzel a Szovjetunió a következő államok mellé került: a militarista Japán (Kína elleni háborúja miatt), a fasiszta Olaszország (Abesszínia elleni háborúja miatt) és a náci Németország (amely önszántából lépett ki a Népszövetségből).
A finn kormány decemberben elhatározta, hogy csak olyan országokból fogadnak szervezett formában önkénteseket, amelyek jóindulattal viseltetnek országuk iránt (a németeket és az oroszokat így kizárták) és ha az önkéntesek rendelkeznek a katonai alapfelszereltséggel (mivel a finn hadsereg szűkében volt ezeknek). Később, 1940 januárjának nehéz napjai után már minden, a finn nagykövetségeken jelentkező, fizikailag alkalmas férfi jelentkezését elfogadták (szovjet emigránsokat és zsidó menekülteket így sem).
Sítalpas finn katonák tűzharcban.
A finnek a külföldi önkénteseket a Sisu Különítménybe szervezték, amely zömmel magyarokból, angolokból és észtekből állt. A különítmény létszáma nagyon lassan nőtt: a békekötéskor 153 fővel rendelkezett. A svéd önkéntesek külön egységben (Svéd Önkéntes Alakulat – Svenska Frivilligkåren) harcoltak, amely 3 zászlóaljból és kisebb egységekből állt. A Svéd Önkéntes Alakulatot (amelybe a norvég önkéntesek is belekerültek) Finnországban szervezték, mivel a svéd kormány hivatalosan nem akarta támogatni a finneket.
Zömmel svéd pilóták alkották a Finn Légierő egyik egységét is (Lentorykmentti 19, LeR19; 19. Flygflottilj, F19), akik a Svéd Légierő 25 repülőgépével harcoltak és Észak-Finnországban volt a bázisuk. A pilóták között összesen kb. 60 külföldi önkéntes szolgált, akik közül 4 dán, 3 svéd és 1 magyar (Békássy Vilmos zászlós) valamint olasz áldozta életét Finnország függetlenségéért. Svédek harcoltak még a légvédelemnél, a partvédelemben, a hadiflottánál, a tüzérségnél és erődítési munkákban. A svéd önkéntesek a háború után visszatértek hazájukba, de egy részük újra jelenkezett szolgálatra, amikor Finnország 1941-ben újra hadiállapotba került a Szovjetunióval (Folytatólagos háború).
Magyar vonatkozások
Csak Magyarország küldött önkénteseket olyan szervezett egységben, ahogy azt a finnek kezdetben kívánták. Magyarországon az önkéntesek toborzását a háttérből gróf Teleki Pál kormánya szervezte. A toborzási felhívást tartalmazó röplapok december 16-án jelentek meg és márciusig kb. 25 000 férfi jelentkezett önkéntesnek a megtámadott rokon nép megsegítésére. A jelentkezőket nagyon megszűrték: csak büntetlen előéletű, nőtlen, letöltött katonai szolgálattal rendelkező férfiak jelentkezhettek, akiknél megvizsgálták, hogy nem kommunista-szimpatizánsok-e. Végül ezt a számot lecsökkentették 5000 főre, amelyből egy zászlóalj 346 fővel, Kémeri Nagy Imre főhadnagy vezetése alatt meg is érkezett Finnországba. Főleg Budapest, Nagykanizsa és Debrecen környéki férfiak utaztak ki Finnországba.
A hosszú út oka az volt, hogy a Német Birodalom nem engedélyezte sem csapatok, sem hadianyag áthaladását a területén (egyrészt a Molotov–Ribbentrop-paktum miatt; másrészt pedig mert gr. Teleki Pál miniszterelnök nem engedte meg, hogy a Wehrmacht magyar vasútvonalakat használjon Lengyelország lerohanásához) és hazánk a területgyarapodások (I. bécsi döntés) miatt még rosszabb viszonyban volt szomszédaival (bár azok is a tengelyhez tartoztak). A magyar kormány által szervezett zászlóaljon kívül még kb. 20 fő érkezett Magyarországról Finnországba teljesen egyénileg. Az önkéntesek kiválasztásánál előnyt jelentett a harctéri tapasztalat, ezért több olyan katona is csatlakozhatott, akik korábban a spanyol polgárháborúban, illetve felvidéki és erdélyi katonai akciókban részt vettek. Erről tanúskodnak azon Lapuai Múzeumban őrzött archív negatívok, amelyeken a katonák a Felvidék felszabadításában (1938) részt vállaló katonáknak kiosztott "Felvidéki Emlékérmet" viselnek.
A magyar katonák első célállomása Lapua volt , itt kapták meg a Finn Hadsereg öltözékét és hadi felszerelését. A tisztek civil házakban, családoknál laktak, míg a közlegények szállását az iskola épületében oldották meg. A SISU különítményen belül a magyarok egy külön, jól szervezett egységet alkottak.
Körülbelül egy hónapig főleg a téli harcmodort és a síelést gyakorolták. Helyi lakosok visszaemlékezései szerint a magyaroknak nemigen ment a síelés, holott a sí a finn harcmodor egyik alapját képezte.[9]
A finnek a magyar katonákat a kiképzésük után az önkéntesekből szervezett Sisu Különítménybe szervezték, de a békekötés miatt már nem kerültek a frontra. Ennek ellenére a lakosság és a helyi sajtó (Lapuan Sanomat) egyaránt nagy megbecsüléssel viszonyult a "Pusztai fiúkhoz", ahogy a lapban a magyarokat nevezték egy alkalommal.
A békekötés után a magyar katonák határőrizeti feladatokat láttak el Lappeenranta-ban. A magyar önkéntes zászlóaljat március végén Lapuában Mannerheim tábornagy személyesen is meglátogatta. 16 tisztet a Fehér Rózsa Lovagrend II. osztályú keresztjével tüntette ki, míg Kémeri Nagy Imrének a Fehér Rózsa Lovagrend I. keresztjét adományozta és századossá nevezte ki (amit később a Honvéd Vezérkar is elismert).
A magyar zászlóalj végül 1940 májusában érkezett vissza Magyarországra. Turkuban szálltak hajóra, majd a németországi Stettinből (ma Szczecin, Lengyelország) német vasútvonalakon, különvonaton, német őrség mellett érkeztek Magyarországra (a visszaútnál a német kormány már lehetővé tette, hogy a területén haladjanak keresztül). Budapesten Teleki Pál miniszterelnök fogadta őket. Az önkéntesek minden felszerelésüket Finnországban hagyták. Visszaútjuk költségeit a finn kormány állta.
Említésre érdemes továbbá, hogy a téli háború folyamán a finn légierőben két magyar pilóta, Békássy Vilmos és Pirity Mátyás is kiképzésre került vadászpilótaként. Közülük Békássy Vilmos 1940. február 7. napján új vadászrepülőgépének átrepülése közben a Botteni-öbölben eltűnt. Pirity Mátyás ugyanakkor 1940. február 15. napjától 1940. március 13. napjáig 22 harci bevetést teljesített, ezek egyike során egy szovjet bombázó repülőgépet megrongált. Pirity Mátyás 190. március 25. napján tért haza, még kintléte alatt megkapta a finn Honoris Causa érdemrendet, majd - 50 év elteltével - 1990. február 17. napján a budapesti finn nagykövetségen vette át Risto Hyvärínnen finn nagykövettől Mannerheim tábornagy 1940. évi köszönőlevelével a hadi emlékérmet a "Hadra kelt Sereg" szalaggal.
A béke
A Téli háborút lezáró Moszkvai béke alapján szovjet fennhatóság alá került területekNéhány következmény
Nemcsak a finn hadvezetés döbbent meg a Vörös Hadsereg gyengeségén, a tisztikar teljes inkompetenciáján. A nyugati hatalmak vezetői rájöttek: a szovjet haderő csak számszerűleg tekinthető erős és ütőképes hadseregnek, de nem a valóságban (Nagy-Britannia és Franciaország éppen ezt sejtve vonakodott a Szovjetunióval szerződést kötni 1939 augusztusában – ami végül a Molotov–Ribbentrop-paktum megkötéséhez vezetett). És ezt a tényt főleg a náci Németország nyugtázta elégedetten: a Szovjetunióról mint „agyaglábakon álló óriásról” beszéltek. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy 1941-ben eléggé erősnek érezzék magukat a hatalmas ország megtámadásához.Miután a Német Birodalom 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, a berlini kormány biztatására és jelentős támogatásával Finnország is belépett a Szovjetunió elleni háborúba, hogy elveszett területeit visszaszerezze (Folytatólagos háború). Azonban miután a Wehrmacht 1943 elején vereséget szenvedett Sztálingrád alatt, a finnek elkezdték keresni a háborúból való kilépés lehetőségeit és 1944 szeptemberében be is fejezték a Szovjetunió elleni háborút. A béke kisebb területek elcsatolását jelentette, de Sztálin megkegyelmezett Finnországnak: a Vörös Hadsereg nem szállta meg az országot.
A Téli háborúból természetesen a szovjet vezetés is levonta a tanulságokat (ha ezt nyíltan nem is ismerték be rögtön). Tyimosenko marsall később bevallotta a moszkvai finn katonai attasénak, hogy „sokat tanultak ebben a kemény háborúban, s ebben a finnek hősiesen harcoltak”. Sztálin 1943 novemberében elárulta Roosevelt elnöknek, hogy „A finn háború megmutatta, hogy a szovjet hadsereg felszerelése hiányos és teljesítménye gyenge volt. Emiatt az egész hadsereget újjászerveztük, de ezután sem állíthatom, hogy Németország támadásakor első osztályú eszköz lett volna.”
Hruscsov, aki a téli háború idején már „pártgenerális” volt, így emlékezett vissza: „A finnek ellen vívott háborúnkban mi választhattuk meg a háború helyét és kezdetének időpontját. Szám szerint fölényben voltunk az ellenféllel szemben, elegendő időnk volt arra, hogy felkészüljünk a hadműveletre. De még e lehető legkedvezőbb feltételek mellett is csupán óriási nehézségek és hihetetlenül nagy veszteségek árán tudtunk győzelmet aratni. Ez a győzelem valójában erkölcsi vereség volt. Népünk erről persze sosem szerzett tudomást, mert sohasem mondtuk meg nekik az igazat.” Hruscsov idővel visszaadta Finnországnak a Hanko-félszigetet. A hidegháború idején főként szovjet és svéd hadieszközökkel szerelték fel a finn haderőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése